Első kör

Ma mentünk a Neonért öcsém haverjához, akinél az autó parkol. Imádja az amerikai autókat, annakidején élt is az USA-ban. Ők mentek el az autóért, megtankolták, átnézték. Régóta ismerem Zolit, egy kertes házban laknak Rákoson, és van egy hatalmas kertjük, ahol a két másik kocsi mellett még az enyém is elfér. Így egy kicsit biztonságban éreztem az autót és én is nyugodtabb voltam amíg a Balatonon voltunk. Nem szerettem volna, ha csak úgy az utcán parkol valahol.

Első döbbenetem az volt, hogy nem emlékeztem rá, hogy a kocsi ennyire jól néz ki. Ahogy a kiléptem náluk a teraszra ott volt a friss esőáztatta füvön fényesen feketén. Nagyon szépek az ívei, és valamiért úgy emlékeztem, hogy az autó lényegesen kisebb. Ránéztem és furcsa érzés volt, hogy igen, ez az én autóm. Csak az enyém, és oda megyek, ahova csak akarok, azt csinálok vele, amit tetszik.

Elkezdtük öcsémmel és a csajommal átnézni, barátkozni a külsejével, belsejével. Elővettük a leírást, és teljesen elmerültem a kezelőszervek és egyéb dolgok kibogozásában.

Az egyik nagyon fura dolog az volt, (és ezt a szervizben is mondták), hogy nagyon kevés olaj volt benne, és az is nagyon használt. Mivel elkezdett folyamatosan világítani az olajnyomás lámpa, Zolival utántöltöttünk egy keveset.

Ezután az jött, ami már nagyon vártam. Kipróbáltuk az autót. Zoli kiállt a kertből, mert nagyon szűk a kertkapujuk (eközben megszökött a kutyájuk ). Kiállt a kapuval szemben lévő parkolóba, majd átült az anyósülésre. Beszálttam, és közben persze nagyon paráztam, de megnyugtatott, hogy aggodalomra semmi ok, az autó nagyon kezes, ha nem nyomom a pedált, akkor lassan csorog, és ha óvatos leszek, semmi gond nem lesz. Azt mondta, csak arra figyeljek nagyon, hogy a fék nagyon satu, úgyhogy óvatosan nyomjam. Elindultam, csináltam egy fékpróbát, és nem éreztem, hogy különösen satu lenne, úgy látszik, még ez is énrám van hangolva...

Lassan mentünk egy kört a környező utcákban, és alapvetően tényleg jó érzés volt vezetni az autót. Szépen indult, állt meg, kanyarodott, semmi különös nem volt vele. Zoli mondta, merre menjek, mire figyeljek, így nem is volt semmi gond. Visszafelé jövet azonban volt egy jobbkezes utca, ahová benézve
jó sokáig tartott értelmeznem, hogy mit látok, így jó sokáig ott is maradt a tekintetem. Eközben persze szép lassan elkezdtem jobbra húzni a kormányt, Zolinak kellett belenyúlnia, hogy le ne padkázzuk a kocsit. Megmondom őszíntén, nagyon betojtam ezek után. Csak egy pillanatra nem figyeltem, és noha nem mentünk gyorsan, ennyi idő elég lett volna egy kisebb balesethez...

A csajom is ment egy ugyanilyen kört, neki pedig sikerült behúzott kézifékkel mennie egy jó darabig. Pedig mondtam neki, hogy ha felemeli a lábát a fékről, az autós lassan el kezd csorogni. Nem ment persze sehova. Csodálkoztam is...

Mivel mind a ketten nagyon be voltunk tojva, felhívtuk a csajom egyik barátnőjét, aki szívesen kijött értünk BKV-val, és hazavitt minket. Nagyon szeret vezetni, és rutinosan is csinálja, bár az automatát neki is szokni a kellett, jópárszor megjegyeztem, hogy nem kell váltani, amikor láttam, hogy a váltó felé nyúl...

Volt hely az utcánkban, leparkoltunk, és most azt várom, hogy mikor fogok legközelebb vezetni. A jobbkezes utcában történtek miatt biztos vagyok, hogy nem fogok csak úgy beleülni, és egyedül elindulni.

Azt hiszem ideje, hogy oktató után nézzek...