Zánka

Már sokszor elhangzott a számból, hogy „idén nyáron saját autóval megyek a Balatonra”. Valahogy úgy képzeltem, hogy beülünk a csajommal az új verdába, végighasítunk az autópályán, majd amikor a 71-esen a Balatonhoz érünk, letekerjük az ablakokat, befúj a friss szellő, szól a zene, és végigbulizzuk az utat egészen Zánkáig.
Soha nem gondoltam egy percig sem, hogy az ősz végén, tél elején a ködben és hidegben fog mindez megtörténni.

Persze az ablak letekerése, a friss szellő és a bulihangulat elmaradt...

Öcsémék is jöttek, dél körül indultunk. Budaörsnél megálltam, hogy autópálya matricát vegyek és tele legyen a tank is és hogy később emiatt már ne kelljen megállni. A kutas srác teletankolt és a hátsó szélvédőt is lemosattam vele. Mire visszajöttem a kasszától, a srác eltűnt, így a jattot egy másiknak adtam, aki közelebb volt. Majd lemeccselik egymás között.

Ez volt az első utam autópályán, ha azt a néhány hétvégi teszkózást leszámítjuk Budaörsnél.
Az egyik legmeglepőbb dolog az volt, hogy 140 km/h körül az autó a legkisebb úthibákra is komolyan reagál, szinte táncolni kezd. Na persze nem vészesen, csak így rutintalanul hamarabb feltámad bennem az óvatosság, így az első kegkisebb furcsa jelekre is óhatatlanul elvettem finoman a lábam a gázról.

Egy konvoj előzése közben utolértem pár autót, akik kb. 90-nel előzték a 80-nal haladó teherautókat. Addigra persze a seggemben volt egy fiatal srác a Suzukijával, kb egy méterre mögöttem. Én persze nagyon finoman, hogy épphogy csak felvillanjon a féklámpa elkezdtem lassítani, és –teszem hozzá– nem úri jókedvemben tettem mindezt, hiszen előttem is lassan haladtak. Semmilyen más megoldás nem jöhetett szóba. Ha vette volna a fáradságot, és keresztülnézett volna a kocsimon, feltűnhetett volna neki is, hogy előttem is fékeznek. Ez egy kicsit kapóra jött, hogy észrevegye magát, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy semmit nem tanult az esetből és a továbbiakban is egy méterre bele fog állni az autópályán az előtte haladó seggébe.

Akarattyánál megálltam egy kútnál kinyújtóztatni magamat, meginni egy dr Peppert –amit csütörtökön a Lurdyban vettem–, meg persze elszívni egy cigit. A kis pihenő után az új elkerülőúton mentünk, majd szépen lecsurogtunk Zánkára.

Azért kicsit furcsa érzés volt, hogy én vezetek azon az úton, amit már nagyon sokszor megtettem. Nagyon megváltozik ilyenkor az érzékelés, hiába ismerem kívülről az utat, teljesen más dolgokra figyel vezetés közben az ember, mint amikor csak utazik. A legfurcsább természetesen az volt, amikor megérkeztünk a faluba és a többszázszor megjárt utcákon vezettem. Fergetegesen jó érzés volt, bár a télies időjárás sajnos eléggé sokat rontott az összképen.

Érkezés után persze elpattant a kötelező cigi, kinyitottuk a házat, bepakoltuk ami oda való, víztelenítettünk, összesöpörtük az avart és összeszedtünk a lehullott dióból vagy öt kilót. Ezúttal hoztam magammal a jobbik fényképezőmet és csináltam pár jó fotót az autóról. Legalábbis szerintem lényegesen jobbak lettek a szokásos telefonos képeknél. Indulás előtt még eszembe jutott, hogy ritkán van alkalmam napfényben foglalkozni a kocsival, így kaptam az alkalmon, és tanulva a pénteki tapasztalatokból, megkentem az ajtók, a csomagtartó és a motorház zsanérjait, zárjait. Elképesztő, mennyire másként csukódik-nyílik mindenazóta....

Két-három órát töltöttünk Zánkán, és mivel télvíz idején semmit nem lehet ott csinálni, elindultunk vissza. Még napfényben idultunk, de folyamatosan sötétedett, s mire az M7-eshez értünk gyakorlatilag teljesen sötét lett. Kicsit útáltam a dolgot, mert elkezdett esni az eső is, és az ablaktörlőm sincs épp a legjobb állapotban. Gyakorlatilag csak elkeni a vizet.

Nagyon elfáradtam, mire Pestre értünk, és addígra persze az eső is elállt. A jobblábam teljesen begörcsölt, és a vállam is nagyon fájt, a kormány folyamatos tartásától. El sem tudom képzelni, hogy egyesek hogy bírnak akár többezer kilómétert vezetni egyhuzamban. Nálam vagy nincs valami jól beállítva (például leginkább az ülés), vagy még nagyon sokat kell edződnöm...