Nem szarakodtam sokat, lehúztam a nagyját, a többit majd elintézi a fűtés és a menetszél.
Szokásos útvonal, semmi extra. Állok az egyik pirosnál, egyszercsak kis lökés az autón. Belenézek a tükörbe – nagyon közel áll az az autó mögöttem.
Belém jöttek hátulról...
Azonnal betódul az adrenalin a vérembe, váltót parkolásba, vészvillogót be, ajtót feltépem. Kiszállok és nem tudom, mire számítsak. Nem tudom, mit fogok tenni, felkészületlenül ér az egész.
Nem volt nagy az ütközés, valószínűleg csak nem számolta ki jól a féktávot, vagy elindult a forduló sáv zöldjére, de bennem nagy a pumpa, és persze nem tudom, mi következik. Lépek hátra, egy aranyszínű Opel áll mögöttem, egy fiatal csaj ül benne, de nem őt nézem. A lökhárítón nem látok sérülést, még hó is van rajta jócskán. Nem kezdek balhézni –végülis nincs miért,– de iszonyat ideges vagyok. Visszaszállok, bebaszom az ajtót, kicsukva az övemet, amit persze nem vettem észre.
Persze közben már vagy kétszer zöld lett. A forgalom nem nagy, van mellettem kanyarodó sáv, kikerül mindenki. Amíg az övvel szarakodok, azt látom, elhajt a picsa is, aki belém jött.
–Nem baj,– gondoltam, –megjegyeztem a rendszámodat, ha valami baja van a kocsimnak, úgyis megtalállak.
Persze így utólag nem tudom, mit akartam ezzel a gondolattal, mert egyrészt elfelejtettem azóta a rendszámot, másrészt mire mentem volna vele, mondjuk délután, vagy akár csak egyórával később?
Próbálnék elindulni, de elkezdek kapkodni. A lámpához érve összeszedem magam. Tulajdonképpen nem történt semmi. Már egy ideje olyanra csinálják a lökhárítókat, hogy nem marad rajtuk maradandó sérülés egy bizonyos sebesség alatt. Mindenesetre nincs jó kedvem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése